Nóták 3

Ugyan mivel bántottalak ugyan mit vétettem

Ugyan mivel bántottalak ugyan mit vétettem,
hogy én neked mindenkinél idegenebb lettem
Mért vagy olyan hűtlen hozzám mért nem vagy a régi
Bánatomat a jó Isten tudná el beszélni

Valamikor a templomba én is sokat jártam
Valamikor boldogságom csak te tőled vártam
Valamikor oltárom volt nékem a te képed
Valamikor nem is régen szerettelek téged.

A fényképet, amit adtam tegyed el emlékbe
Ha érzed, hogy fáj, a szíved vegyed a kezedbe
Csókoljad meg halvány arcom hullajtsál rá könnyet
Küldjed vissza, ha már érzed, nem szeretsz már engem

Úgy megyünk el egymás mellett

Úgy megyünk el egymás mellett, mint két ismeretlen,
mintha meg sem látnánk egymást, szemünk meg sem rebben.
A te szíved úgy dobog, hogy szinte ide hallik,
Mégis kemény, mint a gyémánt, törik, de nem hajlik.

Megyünk szótlan, egyik balra, a másik meg jobbra,
Büszkeségből szenvedünk, de egyikünk se mondja,
letagadjuk, hogy szívünkben mind a ketten vérzünk,
De az utca két sarkából mégis visszanézünk.

Te vagy nékem az az asszony

Te vagy nékem az az asszony, az asszony, akitől a boldogságom kaptam,
Mégis te vagy az, az asszony, akinek én oly keveset adtam
Te vagy az a fénylő csillag, amely mindig ott ragyog az égen,
Amelyik, ha eltévedek, megmutatja a jó utat nékem.

Te vagy, aki otthon sírtál, ha én máshol a világot éltem.
Tudtam azt, hogy egy jó szavam elég esz, hogy meg bocsásd a vétkem.
Lehajtom most a fejemet, szeretném, ha meg is szidnál engem.
Olyan asszony vagy te nékem, amilyet én meg sem érdemeltem.


Fehér selyem csipkés szélű

Fehér selyem csipkés szélű, drága kicsi kendő!
Mondd meg nékem, súgd meg nékem, mit hoz a jövendő
Enyém lesz-e a te gazdád?
Óh, ha te azt megmondanád!
Fehér selyem csipkés szélű, drága kicsi kendő!

Fehér selyem csipkés szélű, drága kicsi kendő!
Te maradtál csak meg nékem, amikor elment ő
Mennyi édes tündér álom!
Hová lett a boldogságom?
Fehér selyem csipkés szélű, drága kicsi kendő!

Két babonás szép szemednek

Emlékszel-e kis angyalom milyen szép volt régen?
Amikor még kéz a kézben sétáltunk a réten.
Míg a teljes kék ibolyát kötényedbe szedted.
A két babonás szép szemednek az imádója lettem.

Két babonás szép szemednek álmodója lettem.
Hej, ha tudnád, hogy az óta mily sokat szenvedtem.
A panaszom felhallatszik a csillagos égig.
Az éjszakát mindig rólad álmodozom végig.

Őszre hajló sötét felhők borulnak a tájra,
Az én szívem a te rózsás leveledet várja.
Meg is jött, de hej, Istenem, nincs köszönet benne,
mintha csak a szegény szívem gyászlevele lenne.

[Olyan vagyok, mintha mindig temetőbe' járnék,
mintha mindig a sírok közt valakire várnék.
Pedig nékem halottam sincs, csak a szívem gyászol,
Amióta fejeden a menyasszonyi fátyol

Rossz a világ sokan irigyelik, hogy én hozzád járok,
hogy én a te kis ablakodnál, néha meg-megállok.
Azt akarják, hogy én hozzád soha se eljárjak,
Hej, Istenem, de nagy gondja van rá a Világnak.



Rég szakadt fel a szívemből 

Rég szakadt fel a szívemből az utolsó nóta,
Én Istenem, de sok minden történt már azóta.
Felragyogó két szem, alig hogy emlékszem,
Csak egy nóta sír még róla, elfeledett nóta.

Rég eltűntek a lelkemből a gyönyörű álmok,
Nincs már senkim, akit féltek, akit hazavárok.
Emlékszem egy csókra, édes, hosszú csókra,
Csak egy nóta sír még róla, elfeledett nóta.

Sose hívd a múltat vissza

Sose hívd a múltat vissza, sose nézzél többé hátra.
A szíved, a lelked mindig csak a fénylő tavaszt várja.
Ne kergessél bohó szívvel csalfa színes délibábot.
S ne őrizzél könnyes szemmel régen elhervadt virágot.

És ha egyszer a szíved majd rátalál egy igaz szívre.
Melynek minden dobbanása csak a tiéd mindörökre:
/:Akkor a boldogságodnak végtelen lesz a határa.
Sose hívd a múltat vissza, sose nézzél többé hátra.:/

Szabad-e így szeretni 

Szabad-e így szeretni azt aki már a másé
ha szerelme úgyis csak az őszi hervadásé
szabad-e az éjszakában álmodozni róla
megölelni, megcsókolni, mintha enyém volna?

Szabad-e a házuk előtt órák hosszat járni
szabad-e a szívemet így előtte kitárni
Szabad-e a két szemébe nézni vágyva, kérve?
Tudom, hogy nem szabad, mégis majd meghalok érte!

Sose nyíljon kis kertedben 

Sose nyíljon kis kertedben kék nefelejcs, meg a piros rózsa,
Ne vidítsa a lelkedet se muzsika, sem a síró nóta.
Mert a szíved másnak adtad, hej, pedig nekem fogadtad,
Legyél te is boldogtalan, mint én, sírok titkon temiattad.

Sápadt arcod felvidulna, ha hallgatnál a szívem szavára,
Járnánk egymáshoz simulva, én se lennék elhagyatott, árva.
Szeretni csak egyszer lehet, mért csapod be a szívedet?
Bejárhatod a világot, pénzért nem kapsz igaz boldogságot

Sír a madár,sír a száraz ágon

Sír a madár,sír a száraz ágon,de egyedül vagyok e világon.
Őszi szellő lengeti a fákat,fájó szívem megöli a bánat.
Árva vagyok,senkim a világon,elvesztettem földi boldogságom.
/:Hittem benned,bíztam szerelmedben,de elhagytál,verjen meg az Isten.:/

Siófokra megy a hajó

Siófokra megy a hajó, az én rózsám odavaló.
Vidd el hajó levelemet, levelemben a szívemet,
Levelemben a szívemet, szívemben a szerelmemet.

Eredj, hajó, visszavárlak, válaszával a rózsámnak.
Siess majd a levelével, levelében a szívével,
Levelében a szívével, szívében a szerelmével.

Szállj le, szállj szép arany pillangó

Szállj le, szállj szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
A mezőnek én vagyok a virága,
Kikeletnek zsenge ifjúsága.

S égek érted első fájdalommal,
Mely szívemből könnyet és fohászt csal.
És fohászom illet a szelekben,
Gyönge harmat a könnyű szememben.

Szállj le, szállj szép arany pillangó,
Kebelemre szállj le, kis csapongó!
Egy rövid nap tüneménye létünk,
Elmúlik, míg örömet cseréltünk.

Sötét erdő sűrűjéből 

Sötét erdő sűrűjéből kakukkmadár hallik.
A hangjától a szívembe úgy belenyilallik.
Azt kérdeztem, mikor még a gyöngyvirág virágzott,
Kakukkmadár mondd meg nékem,
Hány évig él a kedvesem?
Kakukkmadár százat is kiáltott.

Ne szólj, ne szólj kakukkmadár, hazug a te hangod.
Nem hallottad a faluból a lélekharangot?
Száz évig él a kedvesem azt mondtad te róla,
S ma délután temették el,
Kakukkmadár a száz évből
Nem múlt még el száz nap sem azóta.

Elmennék én a faluból messze-messze földre,
Ha engemet egy sírhalom úgy ide nem kötne.
Ki ültetne rozmaringot arra a sírdombra?
Árva lány volt a kedvesem,
Ha elmennék nem gondolna,
Hej! senki sem az én galambomra.

Te loptad ki a kacagást 

Te loptad ki, a kacagást, a szememből,
Csöndes álmot, tündérmesét, a szívemből.
Letaroltad mind egy szálig, a lelkemben, azt a sok virágot,
Felgyújtottad, összetörted, körülöttem, az egész világot./

Te okoztad, az álmatlan, éjszakáim,
Temiattad szomorúak, a nótáim.
/:Te vettél el mindent tőlem, te okoztál, mindent, ami éget,
Mégse tudlak megátkozni, sosem tudlak elfeledni téged.:/

Temető a Tisza 

Temető a Tisza
Mikor úgy tavasszal a Tisza virágzik
Millió kis lepke vize fölött játszik.
De egy sem él addig míg olvasok százig,
Temető a Tisza mikor kivirágzik.

A mi szerelmünk is ilyen kérész élet
alig, született meg máris semmivé lett!
De az én két szemem mindig sűrű könnyben ázik
Úgy várom a Tiszát mikor kivirágzik.

Hűvös őszi eső verdesi a fákat
Égőszerelemmel mindhiába várlak
Elnézem a Tiszát,szívem hozzád vágyik,
Halálom a Tisza mikor kivirágzik.

Valahol az ember mindig elhibázza

Fejem fölött gyorsan röpülnek az évek,
elmerengek rajta, vissza-visszanézek.
Mért nem lettem boldog?
Ezt a titkot semmi meg nem magyarázza.
Valahol az ember mindig elhibázza.

Lassúbbodó szívvel magamra maradtam,
aki hű volt hozzám, azt én kikacagtam.
Mért van az, hogy szívünk
azért dobog jobban, aki megalázza?
Valahol az ember mindig elhibázza.

Hamis lelkű lányok, hazug jó barátok,
ami elmúlt, elmúlt, mindent megbocsátok.
Aki ennyit átélt, akit ennyi kár ért,
már csak fejét rázza.
Valahol az ember mindig elhibázza.
Aki ennyit átélt, akit ennyi kár ért,
már csak fejét rázza.
Valahol az ember mindig elhibázza.

Volt nekem egy fehér szárnyú 

Volt nekem egy fehér szárnyú bóbitás galambom
vállamra szállt, úgy szólt hozzám turbékoló hangon
tenyeremből etetgettem, a szívemen melengettem,
csókolgattam, ölelgettem, hiszen úgy szerettem!
Lenne csak egy ilyen kedves, szelíd szavú párom,
én lennék a legboldogabb ezen a világon!

Sosem voltam hánya-veti, sosem voltam részeg,
amiért én imádkoztam egy kis galamb fészek!
Aranylóca, selyempárna, kicsi asszony csókkal várna,
mindig a nyomomba járna, ez a lelkem vágya!
Lenne csak egy ilyen kedves, szelíd szavú párom,
én lennék a legboldogabb ezen a világon!

Van jogom a boldogsághoz

Van jogom a boldogsághoz, mint akárki másnak,
ki tudja, hogy boldog e az, akit annak látnak
volt már egyszer én nekem is igaznak hitt, mégis hamis, elsiratott álmom!
Álmodok majd ennél szebbet, gyönyörűbbet és valóra váltom!

Van jogom a boldogsághoz rég kiérdemeltem,
nagyon sokszor megfizettem, azt, hogy hinni mertem,
jön majd egyszer aki szeret, szebbé teszi életemet, sose enged sírni!
Azt hiszem a sorstól szebbet, ennél többet nem is szabad kérni!


Van egy ház a Tisza-parton

Van egy ház a Tisza-parton,
Ott becézett szelíd hangon,
Dalolt anyám régen,
Nincsen rajta cifra torony,
Egyszerű kis szerény otthon,
Mégis legszebb nékem.
Abban élt az édesanyám,
Elringatott sok éjszakát,
Ha került az álom.
Szíve első édes vágya,
Ott ébredt a boldogságra,
Sírt az első fájó csalódáskor.

Szomorú fűz lombos ága,
Ráhajolt a kedves házra,
Öreg Tisza-partra.
Halkan síró falevelek,
Szinte látom, hogy peregnek,
Elmerengek rajta.
Az a ház még most is ott áll,
Minden emlék úgy muzsikál,
Úgy mesél mint régen.
Amikor még anyám dalolt,
Szép mesékkel fölém hajolt,
Gyermekkorom boldog idejében.

//:Az a ház még most is ott áll,
Minden emlék úgy muzsikál,
Úgy mesél mint régen.
Amikor még anyám dalolt,
Szép mesékkel fölém hajolt,
Gyermekkorom boldog idejében.://

Visszanézek életemre

Visszanézek életemre, elmerengek csendben
Elém tűnnek hosszú sorban kiket úgy szerettem
Mint ahogy a fa levél száll, őszi viharokban
Elrepültek erre arra, egyik jobbra, másik balra
Most tudom csak milyen nagyon egyedül maradtam.

Meglátogat néha még a múltam ragyogása
Két kedves szem fel csillog a sötét éjszakába
Ilyenkor még azt se bánom,hogy múlnak az évek
Mert volt egyszer egy piros rózsa, volt egyszer egy régi nóta
Rá gondolok s úgy érzem, hogy mégis szép az élet.

Valamikor mennyi könnyet hullattam én 

Valamikor mennyi könnyet hullattam én egy kis boldogságért,
A lelkemet adtam volna valakinek egy forró szaváért.
Szerettem a nyíló rózsát,és a halkan síró nótát,
Tudtam sírva nevetni,
Boldog mégsem tudtam lenni,mert engem még nem szeretett senki.

Amióta jó vagy hozzám,nem sírok már,nem fáj nékem semmi,
Azóta már én is tudom milyen jó is szerelmesnek lenni.
/:Minden sóhaj minden nóta,csak tehozzád száll azóta,
Napsugaras szerelmem!
Amióta az enyém vagy,én azóta jaj,de boldog lettem.:/

Zöld erdőben fütyül a rigó

Zöld erdőben fütyül a rigó
Azt füttyenti, hogy szeretni jó
/:Ezt éneklem én is ha csak tehetem
Mert én csak a szívem szavát követem!:/

Erdő mellett lakik a babám,
ott vár csókkal minden este rám.
/:Minden este százszor is megölelem,
Mert én csak a szívem szavát követem.:/

Szőke, barna,fekete legény
Mindegyikre szemet vetek én.
/:Egytől egyig valamennyit szeretem
Mert én csak a szívem szavát követem!:/

Zöld erdőben kék ibolya virágzik

Zöld erdőben kék ibolya virágzik.
Valaki a szívemnek úgy hiányzik.
Járom a nagy kerek erdőt dalolva.
Akit hívok felelne ha itt volna.

Erdő erdő, sűrű erdő hol van ő?
Nincs több ilyen igaz szívű szerető.
/:Fáj a szívem de valami azt súgja.
Ibolyák közt találkozunk majd újra.:/

Ahol az én bölcsőm ringott

Ahol az én bölcsőm ringott, szebb a vidék, szebb a termő róna.
Emléke még mindig kísér, minden éjjel álmodozom róla.
Ott nevelt az édesanyám, féltő gonddal tanított a jóra,
Este mikor elringatott, szépen szólt az altatgató nóta.

Meséljen még édesanyám, olyan szépen, mint azelőtt régen.
Ne fájjon úgy a csalódás, ami elmúlt, vissza sose térjen.
/:A szívemnek mutassa meg, merre vezet a feledés útja,
Ott ahol a bölcsőm ringott, boldog leszek édesanyám újra.:/

Akkor volt a május legszebb

Akkor volt a május legszebb, mikor nyíló orgonák közt vártál.
Százszorszép és pipacs virult, mikor forró csókért hozzám jártál.
Őszi rózsák sem nyílnak már, csak a télnek jégvirága csillog.
Tovatűnt a legszebb május, s a sok virág, ami nékünk nyílott.

Tavasz szagot hoz a hajnal, itt az első rigófüttyös vendég.
Ibolya meg gyöngyvirág közt, gyorsan elszáll a megfakult emlék.
Menekülő tél nyomában új tavasz jön, úgy ahogy az illik.
Ne sirasd a régi májust, szívedben majd új szerelem nyílik.

Álmodoztam valamikor 

Álmodoztam valamikor sírig tartó igaz boldogságról,
Egyedül csak nékem nyíló, soha el nem hervadó virágról.
Valakiről, kivel szebb lesz, kivel jobb lesz ez a furcsa élet,
Aki mellett keserűség, bús csalódás engem sosem érhet.

Az álomból valóság lett, teljesedett a szép reménységem,
Megtaláltam a csillagom, melynél fénylőbb nincs a magas égen.
Elkísér az éltem útján, soha el nem halványuló fénnyel,
Ezt súgja a tavaszi szél és az ősz is hulló falevéllel.

Álmot szőttem, édes álmot

Álmot szőttem, édes álmot, hogy az igaz boldogságot elhozod majd nékem.
Arcod szelíd mosolygása, szemed tiszta ragyogása volt a reménységem.
Rabja lettem minden szónak, ölelésnek, forró csóknak amit tőled kaptam.
Mégis egy bús őszi reggel a lehulló levelekkel egyedül maradtam.

Eltemettem a szép álmot nem átkozom a világot, hogy ez lett a sorsom.
Hideg téli éjszakákon árván maradt kis szobában könnyeim el fojtom.
/:Rohannak a szürke évek, megszokom, ha visszanézek, megszépül a bánat.
De jó lenne úgy mint régen, behunyt szemű nyár estéken érezni a szádat.:/

Édes tündérmese volt

Édes tündérmese volt a mi szerelmünk.
A meséből mégis mindent elfeledtünk.
Kialudt a szívünk égő piros lángja.
Rég elmondott szép mesére ki emlékszik máma,
Ki tud róla már ma.

Összetört a szívünk, csalódott a lelkünk,
Mese volt, szép mese, el kellett felednünk.
/:Elrepült az öröm, sok-sok boldog óra,
Nem maradt más emlékül sem, csak egy hervadt rózsa,
Az beszéljen róla.:/



Eltörött az ezüsthangú tilinkóm

Eltörött az ezüsthangú tilinkóm,
Elvitték a galambomat egy hintón.
Akinek se muzsikája, se párja,
Mért született erre a bús világra?

Faraghatok új tilinkót magamnak,
Szeretőm meg akár száz is akadhat.
/:De ha rózsám, mást szeret már, nem engem,
Jobb lett volna talán meg sem születnem.:/

El hagyott az az asszony

Elhagyott az asszony, egyedül maradtam.
Örömet vetettem, bánatot arattam.
Most már csak a könnyű mámoroknak élek,
Nem fáj úgy az élet, ez a bolond élet.

A hajnalok könnyes álmokat temetnek,
Engem csak a nótás éjszakák szeretnek,
/:Hogy ne tépje senki beteg szívem széjjel,
Simogató kézzel meggyógyít az éjjel.:/


Valakinek muzsikálnak 

Valakinek muzsikálnak a faluban valahol,
Oly szomorú a nótája annak, aki ott dalol:
Minden hangja csupa bánat, keserűség, fájdalom...
Talán nem is muzsikálnak, talán csak én álmodom.

Valaki a boldogságát temetgeti, siratja,
Valakinek hűtlenné vált, csalfa lett a galambja.
Meggyógyít a nóta hangja, könnyít az a szíveken:
Húzzad cigány! Boldogságom én is mostan temetem.

Alkonyat száll a pusztára

Alkonyat száll a pusztára,
Kegyetlenül kemény a tél.
Még az ebet is benntartják,
Belül kerül aki csak él.
Vándorlegény jár egyedül,
Feje fölött varjú repül...
Kísérgeti régóta már,
S egyre károg, hogy - kár, kár, kár!

Keresztfa áll az útszélen,
Rajta szentelt Mária-kép.
Vándorlegény gémberedve,
Roskadozva alája lép.
Térdre borul, hajlékot kér,
Esedezik irgalomér'...
A varjú meg, ej, mire vár?
Egyre károg, hogy - kár, kár, kár!

Hosszú téli éjszakára
Leszáll lassan a hajnalpír...
Vándor legény, rongyos legény
Nem kesereg, többé nem sír.
Párnája a havas árok,
Fölötte a varjú károg
Alkonyatra mind rajta jár ...
S egyre károg, hogy -kár, kár, kár!


Cigány Panna, az a híred

Cigány Panna, az a híred,
Hogy kőből van a te szíved.
Kő a szíved, jég az ajkad,
A szerelem, a szerelem
Nem fog rajtad.
Cigány Panna!

Verjen meg az Isten téged,
Vegye el a szerencsédet!
Szíved csak olyat szeressen,
Aki reád fittyet vessen,
Cigány Panna!

Hogyha villanó szemedet,
A legényre reá veted,
/:Fellobban a szíve tőle,
Mint amikor üszköt dobnak háztetőre.:/

Deres már a határ

Deres már a határ, őszül a vén betyár,
Rá sem néz már sohasem a fehérnép.
Nem is vár több nyarat, senkije se maradt,
Egyetlenegy hű társa:a szegénység...
Más se kell az egész világból,
Csak egy pipa, meg egy pohár bor!
Deres már a határ, őszül a vén betyár,
Rá sem néz már sohasem a fehérnép...

Deres már a határ, sose bánd vén betyár,
Akad még az őszi erdőn virágszál.
Bár a nyár elszaladt, egy szív tiéd maradt,
Kivirulna, ha reája találnál.
/:Van az úgy, hogy egy szál virágtól,
Tavasz lesz az egész világból.
Deres már a határ, sose bánd vén betyár,
Nyílik még az őszi erdőn virágszál...

Eresz alatt fecskefészek

Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva nézlek.
/:Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el mint a párom.:/

Látlak-e még fecskemadár? Lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
/:Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket.:/

Erdőszélen nagy a zsivaj lárma

Erdőszélen nagy a zsivaj, lárma,
Erdő szélén esküszik a cigány vajda lánya.
Táncra perdül, vígan van ott az egész cigány had;
Csak egyedül a menyasszony arcán ül a bánat,
Arcán ül a bánat.

Szomorú a cigány vajda lánya,
Rejtett könnyét senki más, csak édesanyja látja.
Vigasztalja: felejtsd el azt a fattyút, az égre!
Édesanyám, de a szívem, majd meghasad érte,
Majd meghasad érte!

Már biz én azt a rongyost nem szánnám,
Ez rangosabb, ezüst pityke fityeg a dolmányán.
Azt a régit meg se látnám, semmije sincs néki!
Édesanyám, nekem az kell, az a rongyos, régi,
Az a rongyos, régi!

Én is hittem egyszer

Én is hittem egyszer, orgonákat nyíló május éjszakában,
Csillagfényes estén, csókra váró számmal, boldogságra vártam.
Engem sírig kísér, nálad már a vágyak régen megfakultak,
Az én bús szerelmem, veled együtt, édes, átadom a múltnak.

Te utánad most már olyan mindegy nékem, kit hoz majd a holnap.
Olyan mindegy annak, akitől már minden álmot elraboltak.
/:Csak a sóhajtásom fogja egyszer néked talán hírül vinni:
Amióta nem vagy, nem tudok a május éjszakáknak hinni.:/

Édesanyám kösse fel a kendőt 

Édesanyám kösse fel a kendőt a fejére
Menjen el egy barna lányhoz a falu végére
Édesanyám azt a kislányt el szeretném venni
Kérdezze meg akar-e a feleségem lenni?

Édes fiam azt a kislányt verd ki a fejedből
Nem érdemli, hogy te szeresd szívedből, lelkedből
Azt üzente: szebb legény is, gazdagabb is kérte
Édesanyám fáj a szívem, majd megszakad érte.

Fa leszek, ha fának vagy virága

Fa leszek, ha fának vagy virága,
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak, hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: hogy
Egyesüljünk, én elkárhozom.

Édesanyám is volt nékem

Édesanyám is volt nékem
keservesen nevelt engem
éjszaka font, nappal mosott
jaj de keservesen tartott!

Bujdosik az árva madár
minden erdöszélen leszáll
hát az olyan árva mint én
hogyne bujdokolna szegény!

Mikor mentem hazafelé
megnyílt az ég három felé
ragyogtak rám a csillagok
megtudták, hogy árva vagyok!

Felleg borult az erdőre

Felleg borult az erdőre,
Nem átkozlak, ne félj tőle.
Ha rád ajkam átkot szórna,
Sosem szerettelek volna.

Pedig szerettelek nagyon,
Szóval azt ki sem mondhatom,
/:Szerettelek lánggal, hévvel,
Gerlemadár szerelmével.:/

Fergeteges nyári zápor

Fergeteges nyári zápor kergetett be váratlanul hozzám.
Arcodon az eső fénye csillogott, mint harmatcsepp a rózsán.
Kint is, bent is vihar tombolt, gyorsan jött, de gyorsan el is fáradt,
Alig volt itt, mégis letört kint is, bent is egy-egy virágszálat.

Messze járnak már a felhők, velük jöttél, velük el is mentél.
Azt hittem, hogy örökké tart, s csak egy fájó nyári emlék lettél.
/:Nem hiszem, hogy itt voltál, hozzám bújva megcsókoltál százszor,
Mennyi mindent el tud mosni ilyen nyári, fergeteges zápor.:/

Galamb száll a Hortobágyon

Galamb száll a Hortobágyon, hortobágyi rónaságon,
Viszi az én üzenetem, mindennapi imádságom.
Szállj le, szállj egy kis házra, hortobágyi nádas házra,
Mondd meg a szép bojtárlánynak, pünkösdig még várok rája.

Galamb jött a Hortobágyról, üzenet a bojtárlánytól,
Ne várjak rá s a nevét is hagyjam ki az imádságból.
/:Ne szállj, ne szállj többé arra, a pusztai kicsi házra,
Nem viszed már üzenetem, s imádságom Hortobágyra.:/

Ha egy őszi estén újra felkeresnél

Ha egy őszi estén újra felkeresnél, minden másképp lenne,
Ami csak bánt, éget:minden hiba, vétek, feledésbe menne.
Becéznélek százképp, a nyomodba járnék, akárcsak egy árnyék.
Éjjel is meg nappal, csendes alázattal a csókodra várnék.

Rovom az utcákat, füttyös kedvem támad:sóhaj lesz belőle,
Bánat fészkel bennem, beteg az én lelkem, nem kap így erőre.
/:Küszöbén a télnek, minden gond feléled, egymagamba félek.
Gyere haza kincsem, téged vár itt minden, elpusztulok érted.:/

Hiába süt a világra

Hiába süt a világra, melengető nap sugára
Mégis hervad minden ősszel
Erdők, mezők sok virága
Hiába ígért az élet tarka színű szép meséket
Árva lelked arra ébredt, mindent megcsalt ez az élet
Bolondos szép, hazug élet.

Még se járunk szomorkodva, nem gondolunk panasz szóra
Hogy pár rövid boldog óra
Csak az válhatott valóra
Falu népe szépen sorban megindul a harangszóra
Sírdogál egy régi nóta, s halvány színű őszirózsa
Hulldogál a koporsóra.

Halványsárga rózsa

Halványsárga rózsa, ha tudnál beszélni,
Elmondanád azt, hogy nem érdemes élni,
/:S azt, hogy nála nélkül szenvedés az élet,
Halványsárga rózsa, elhervadok véled:/

Halványsárga rózsát bokrétába szedtem,
Csöndes, holdas estén egy ablakba tettem.
/:Rácsókoltam lelkem a legszebb rózsára,
Hiszen meghalok én, úgyis nemsokára.:/

Hívlak akkor is ha nem jössz

Hívlak akkor is ha nem jössz,
ha nem jössz is várlak,
Kereslek, ha bizonyos,
hogy meg sem talállak...
Szeretem a szép szemedet,
arcod mosolygását,
Amikor én rád gondolok,
már az is imádság.

Szeretem a ruhácskádat,
mert te magad varrtad,
Szeretem a pici piros,
nótás, csókos ajkad,
Szeretem a széles utcát,
melyen hozzád járok,
Szeretem én körülötted
az egész világot.


Jaj, de szép kék szeme van magának

Jaj, de szép kék szeme van magának,
Nincs ilyen a világon senki másnak.
A szívem úgy dobog, mikor látom,
Meghalok egy csókjáért ,gyöngyvirágom!
Nappal is álmodom mosolyával,
Éjszaka meg azt húzatom a cigánnyal,/hogy/
Jaj, de szép kék szeme van magának,
Nincs ilyen a világon senki másnak.

Rózsákat ringat a szél a kertben,
Érzem, hogy mindörökre rabja lettem.
Hangjában angyalok muzsikálnak,
Súgja meg:elfogad-e babájának?
/:Rózsaszirom lesz a nyoszolyája,
Két karom ölelése a párnája,
Szívemmel bélelem kicsi fészkünk,
Tartós lesz, nem kell másik, amíg élünk.:/

Kertes ház, benne egy nyíló rózsa

Kertes ház, benne egy nyíló rózsa,
Én voltam annak a gondozója.
Mégis csak elhervadt, de kár érte,
Hiába: mindennek ez a vége.

Kertes ház, benne egy rózsa nyílott.
Nem mentem el hozzá, pedig hívott.
/:Elhervadt, lehullott énmiattam!
Istenem, de sokszor megsirattam:/

Keressük a boldogságot, bölcsőtől a sírig

Keressük a boldogságot, bölcsőtől a sírig,
Lombhullásos hűvös ősztől, nyíló gólyahírig.
Fehér télben, fénylő nyárban, amerre csak járunk,
Azt reméljük fájó szívvel, sosem múló örök hittel,
Hogy majd rátalálunk.

Százszor mentünk el mellette, mégse vettük észre,
Mért kerestünk boldogságot, csak csillogó fénybe?
/:Néha talán egy vadvirág különb, mint egy rózsa,
Ha letépjük azt a szálat, a szenvedés, a sok bánat,
Messze került volna.:/

Két babonás szép szemednek 

Emlékszel-e kis angyalom milyen szép volt régen?
Amikor még kéz a kézben sétáltunk a réten.
Míg a teljes kék ibolyát kötényedbe szedted.
A két babonás szép szemednek az imádója lettem.

Két babonás szép szemednek álmodója lettem.
Hej, ha tudnád, hogy azóta mily sokat szenvedtem.
A panaszom felhallatszik a csillagos égig.
Az éjszakát mindig rólad álmodozom végig.

Őszre hajló sötét felhők borulnak a tájra,
Az én szívem a te rózsás leveledet várja.
Meg is jött, de hej Istenem, nincs köszönet benne,
Mintha csak a szegény szívem gyászlevele lenne.

Olyan vagyok, mintha mindig temetőbe' járnék,
Mintha mindig a sírok közt valakire várnék.
Pedig nékem halottam sincs, csak a szívem gyászol,
Amióta fejeden a menyasszonyi fátyol

Kondorosi csárda mellett, csárda mellett

Kondorosi csárda mellett, csárda mellett,
Gulyaménes ott delelget, ott delelget:
Csárdabeli szép asszonynál,
Bort iszik az öreg bojtár, öreg bojtár.

Hej, kocsmáros eb az ingét, eb az ingét!
Elszeretik a menyecskét, a menyecskét!...
/:El van az már réges-régen,
Afelől már alhatik kend, alhatik kend.:/

Hej, kocsmáros hova lesz kend, mivé lesz kend
Furcsa rovást tesz odabent, tesz odabent,
/:Kettőt felír, egyet törül
Hej, kocsmáros, hiba van a kréta körül.:/

Lekaszálták már a rétet

Lekaszálták már a rétet, nem hagytak rajt virágot.
Megutáltatták már vélem, ezt a cudar világot.
Olyan vagyok miként ősszel a sárguló falevél.
Hej, de az én éltem fája több tavaszt már nem remél.

Úgy szerettem, úgy imádtam szép szemedben a napot,
Szemeidnek láng hevétől árva szívem fényt kapott.
/:Mégis megcsaltál engemet s rám borítád a telet,
Így hát az én bús szívemnek tavasza már nem lehet.:/

Maros vize folyik csendesen

Maros vize folyik csendesen,
Borulj a vállamra kedvesem,
/:Nem borulok, van már nékem szeretőm,
Szüret után lesz az esküvőm.:/

Mit tagadod rózsám, hogy szeretsz?
Hiszen arról magad sem tehetsz,
Amit szíved érez, minek tagadnád,
Úgyis tudja az egész világ.

Szövegváltozat:
Mit tagadod rózsám, hogy szeretsz?
Boldogságunk üdve, titka ez!
Nem lesz annak vége, vége soha sem:
Maros vize folyik csendesen.

Tudok egy dalt,fájót,édeset

Tudok egy dalt,fájót,édeset,melytől szívem zokog és nevet.
Csupa bánat s merő-merő szerelem,Maros vize folyik csendesen.
Úgy hallottam tavasz éjszakán,úgy dalolta édes ifjú lány.
S azóta oly kedves,bájos énnekem az a nóta,hogy Maros vize folyik csendesen.

Fejem felett égtek csillagok a csalogány búsan zokogott.
S tele futott könnyel-könnyel a szemem,Maros vize folyik csendesen.
Az-az idő hej,de rég tovaszállt,de nem feledem azt az éjszakát.
Mindörökre átsír-átsír lelkemen,Maros vize folyik csendesen.

Messze mentél, nagyon messze

Messze mentél, nagyon messze, talán sose látlak,
Félek, hogy már vége lesz a szép szerelmes nyárnak.
Féltelek a széltől, égő napsugártól,
Féltem a te szerelmedet az elhervadástól.

Azt mondják, hogy nem jössz vissza, hiába is várlak,
A szerelem és a hűség, nem egy úton járnak.
/:Ég a lelkem érted, szemem ki van sírva,
Szegény szívem a szenvedést nem sokáig bírja.:/

Menj csak tovább, az utadon

Menj csak tovább, az utadon, nem vádollak téged,
Felejtsd el, hogy életedben, halvány csillag, fénylett.
Tavasz hozott, elvitt, az ősz, nem voltam más, csak ismerős,
Akit, soha, nem szerettél, mégis mindig, hitegettél,
Sírt, a szél, is amikor, elmentél.

Minden télre, új tavasz jön, elszállnak, az évek,
Akivel te messze mentél, elhagyott, már téged.
/:Azt beszélik, sírni láttak, visszajössz, ha visszavárlak,
Délibáb volt, minden álmod, elveszett, a boldogságod,
Gyere vissza, nálam megtalálod.:/

Minek turbékoltok búgó vadgalambok

Minek turbékoltok búgó vadgalambok,
Szerelemre engem minek tanítgattok,
Van az én szívemben dal, szerelem, bánat,
Több, mint a nagy erdő minden galambjának.

De ha már, úgy vágytok a tanítóságra,
Menjetek, szálljatok babám ablakára.
/:Hej, arra ráférne, ha oda szállnátok,
S a világ végéig mindig tanítnátok!:/

Ne ábrándozz orgonáról

Ne ábrándozz orgonáról, mikor már az őszirózsák nyílnak,
Ne álmodj a tűző nyárról, amikor már téli szelek fújnak.
Holnap is van, nemcsak tegnap, ne hajszold az elszaladó szépet,
Velem próbálj boldog lenni, ha már egyszer így hozta az élet.

Nincs a földnek olyan útja, ahol mindig minden simán menne,
A naptár sem csupa ünnep, akad bizony hétköznap is benne.
/:Ne kergesd a délibábot, nem sikerül úgysem utolérned,
Velem tudsz csak boldog lenni, így rendezte kettőnknek az élet.:/

Eltörött az ezüsthangú tilinkóm

Eltörött az ezüsthangú tilinkóm,
Elvitték a galambomat egy hintón.
Akinek se muzsikája, se párja,
Mért született erre a bús világra?

Faraghatok új tilinkót magamnak,
Szeretőm meg akár száz is akadhat.
/:De ha rózsám, mást szeret már, nem engem,
Jobb lett volna talán meg sem születnem.:/