VERSEK ÉVSZAKOKRÓL

Vörösmarty Mihály

A TAVASZRÓL

Borzasztó télnek hidege már hátra nyomulván
A Tavaszi kikelet jőve előre viszont.
Már szabadon folynak gödrökben a Patakocskák
És örömébe danol a levegői madár.
Hangzik az erdő is, melyben szökdösve danolgat
Sok nemű erdei kar és tavi tarka madár.
Az ligeten legelő nyáj is vigadozva szaladgál,
Tölti hasát, hízik és mezejének örül.
Végre a természet elvetvén téli ruháját
Új bíborba borul és kikeletre szorul.

XXXXXXXXXX

Ady Endre

TAVASZ A FALUBAN

Pufók felhők, dalos fuvalmak,
Foltos fény-mezők a mezőkön,
Kínok a szívben. Ő jön, ő jön,
A szent Tavasz. Ideragyognak
Messze szívek és messze faluk.
Múltból az ember s szántott kertből
Kukacot kapar a tyúk.

Hát jönni fog megint len újra,
Újra uszítva, hitegetve?
Ősz lesz megint. Kinek van kedve
Ezt az ügyet végigcsinálni?
Hiszen a vágy már születve fut:
Télből az ember a halálba
S tyúk-ólba szalad a tyúk.

XXXXXXXXXXXXXXXXX

Ady Endre

A TAVASZI SZÍV

Kalimpál és kalimpál és
Kalimpál kicsit bután
Esős, áprilisi hajnalt,
De még jobban délután,
De még jobban későn, éjjel:
Ilyen a tavaszi szív.

Nem bíznék rá egy garasnyit,
Nem bíznék rá egy garast,
Mert az áprilisi hajnal,
Rég kipróbáltam, ravasz
S szívünk viszi ravaszságba:
Ilyen a tavaszi szív.

Amit írok, az se hűség,
Április van, szív oson,
Minden háborúnál vénebb,
Hadakozik okoson,
Szerelem jön holt-testekre:
Ilyen a tavaszi szív.

XXXXXXXXXXXXXXXX

Ady Endre

A TAVASZI VIHARBAN

Bepaskol a szemembe
Májusi fa-virágot
Ez a tavaszi vihar.
Könnyű a kacér ágnak,
Könnyű a fa-virágnak.

Ők mégis itt maradnak,
Nekik itt a hazájuk
S nyílnak az új tavaszon.
Nekem tavasz nem zsendül:
Elmentem gyökerestül.

A tavaszi viharban
Állok, mint nagy kérdőjel:
Vajon merre-merre vet
Ez a szél s virág-ontás,
Ez a nagy, bús lemondás?

XXXXXXXXXXXXXX

Radnóti Miklós: Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.

XXXXXXXXXXXXXX

Pinczési Judit: Nyári dal

Egy kislány kék lepkét fogott.
Szebb volt, mint egy szálló madár.
Fénylő szárnyát szétnyitotta,
azt mondta, ő lepkekirály.

"Nem koronámat adom én,
a szabadságért kevés, tudom,
de ha röptömben felkiáltok,
a hangom megül az arcodon."

Lepke táncol a szélben,
a tó ezüst tükör.
Egy kislány játszik a réten,
s az arca tündököl.

XXXXXXXXXXX

Kányádi Sándor: Jön az ősz

Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz.
Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.

XXXXXXXXXXXXXX

Nádor Tamás : Szeptember

Aranylabda szisszen:
leereszt a nap,
hegy mögé szuszogja
a hulló nyarat.

Kiürült a pálya,
nincs nézősereg:
szélbe szállingóztak
a falevelek.

Csak a sárga gyep van,
rajta tűz nyoma,
nyár üszkét szaglássza
egy ázott kutya.

XXXXXXXXXXXXXX

Várnai Zseni: Őszi dal

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng

csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varjú száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..

XXXXXXXXXXXXXX

Mentovics Éva: Téli dal

Nádas szélén
didereg a buborék,
nézd, a part már
csupa dér, és csupa jég!

Cserszömörce ágán
reszket a kis cinege,
nem ragyog a napfény,
fagy tombol egy ideje.

Cakkos felhők fodrán
pilinkél a hó.
Hol akad most étel
- cinkének való?

XXXXXXXXXXXXX

Utassy József: A kétszínű tél

Nyitni kék!
Nyitni kék!
Nyitni kék!

Jaj, ne még,
cinegék,
jaj, ne még!

Játszik a tél,
tavaszt játszik,
csalókát:

füvet ingerel,
bolondít
bokrot, fát.

Barkát buzdít,
másszon a sün
az ágra:

barka, ezüst
sündisznócska,
te drága,

nehogy moccanj,
ki ne gyere
fészkedből,

míg a télnek
zsarnoksága
meg nem dől!

A fagy rátok
uszítja majd
haragját:

félreveri
a hóvirág
harangját.

Deresednek
a szarvasok
őzikék,

letapossák
a megriadt
tőzikét.

Cinegék, jaj,
jaj, cinegék,
cinegék:

legyen
bennetek legalább
hit elég:

várjátok ki
míg Március
ideér,

s nevettek majd,
ahogy inal,
fut a tél.