NÓTÁK 4

Félre állok az utadból

Félre állok az utadból, ha nem lehetsz enyém, akkor legyél boldog mással,
Én nem zavarom boldogságod, én már csendben félre állok, hogy a könnyemet se lássad!
Sose sirasd meg a múltat, vezessen csak a te utad virágos mezőkbe,
Én az elmúlásé vagyok, olyan szép csendesen elhervadok, egy szomorú őszben!
Tudom, hogy a szívem beteg, hogy én most már nem lehetek, soha, soha boldog!
Más öleli, kit szerettem, én pedig a bús szívemben csak keresztfát hordok!
||:De ha néha mégis-mégis, eszedbe jut az, hogy én is szerettelek téged:
Azt az egyet ne felejtsd el, hogy zokogó szerelemmel, szenvedés az élet!:||

Üzenek majd néked ezer könnyben égő síró nótaszóval, bánatos szívemmel,
Olyan csendes zokogással én átfonom a lelked!
Hangtalan szavakkal sírom át, hogy engem úgy összetört a bánat,
és hozzám a vágyak kora hajnaltájt csak haldokolni jártak!
Mit is mondjak néked, ami szép volt benned, semmi nincs már nékem,
hej, de talán az a nóta, amit neked írtam, a bánatos szívemmel,
||: Mert én a virágok közt csak a koszorúnak bús illatát érzem,
Hát jobb így messze tőled, őszben fájó lélek...
Hát nem üzenek néked:||

Ne gondold

Ne gondold, hogy eltemeted szívedben az első boldog álmod,
Ne gondold, hogy az utadat nálam nélkül rózsák között járod,
Ne gondold azt, hogyha elhagysz, boldog leszel majd valaki mással,
Nem lehet a boldogságot eltemetni hangos mulatással.

Hívjál vissza, amikor majd bánattól lesz könnyes a két orcád,
Én majd mindent megbocsájtva igaz szívvel térek vissza hozzád,
De ha nem hívsz, hogyha nem vársz, az utcátokat mindhiába járom,
Cigány mellett nótaszóval temetem az első boldog álmom.


Az élet száz viharától

Az élet száz viharától féltem a mi kettőnk boldogságát.
Hétköznap is ünnep nekünk, ne engedjük elmúlni varázsát...
És, ha egyszer szíved talán más szív után dobogna már,
lehet, hogy csak téved,
Vagy azon a nyári estén épp a május szép emléke ébred...

Jól vigyázz az életedre, nehogy könnyelműen elhibázzad.
A mosolygó két szemedbe véletlenül ne lopódzón bánat.
/:Akkor marad szép az élet, ha szerelmet és hűséget adunk, nemcsak várunk,
S meglátod, hogy száz vihar sem tépheti szét a mi boldogságunk...:/



Felednélek, felednélek

Felednélek, felednélek, de nem tudlak feledni
Mért is tudlak én tégedet oly nagyon szeretni?
Talán majd csak elfeledlek talán egyszer meg nyugszik a lelkem
El akarlak, felejteni hisz úgysem szeretsz engem.

Azt az egy száll piros rózsát, amit adtam néked
Hozd, elibém a kezembe mindjárt összetépem
akkor is ha bánatomba meg hasad a szívem.
El akarlak, felejteni hisz úgysem szeretsz engem.



Várjatok még őszirózsák

Várjatok még őszirózsák,
Ne mondjatok búcsút a szép nyárnak.
Álmodozó árva szívek szerelemre, boldogságra várnak.
Én bennem is él egy álom, mindhiába sír a szél felettem.
Nem tudja más, csak én érzem,
Hogy még most is nyár van a szívemben.

Halkan síró őszi szellő,
Szeretném ha hírt hoznál felőle,
Várhatok-e több levelet, egyetlen szó üzenetet tőle?
Hogyha nem ír, nem is üzen, nem szeret már, elfelejtett engem,
Kinyílhattok őszirózsák, hiába van nyár az én szívemben.


Gyöngyvirágos kiskertedben

Gyöngyvirágos kiskertedben mosolyog a napsugár is,
Gyöngyvirágos kiskertedhez hasonlít a mennyország is.
Temelletted úgy érzem én, gyönyörű szép álom ez az élet,
A neveddel az ajkamon meg is tudnék halni érted.

Gyöngyvirágok, kék ibolyák nyiladoztak a határban,
Minden nyíló kis virágban a te fehér lelked láttam.
/:Kis ibolyák, gyöngyvirágok, vigyétek el az én sóhajtásom:
Hogy a neved, a te neved a legszentebb imádságom.:/


Te adtad nekem az első álmatlan

Te adtad nekem az első álmatlan, szomorú éjet, bús éjet.
Te adtad nekem a csókot, mely az óta mindörökre úgy éget.
Te vagy, kinek sose hittem, te vagy, kiért sír a lelkem:
Azt hiszem, te vagy az első, kit igazán, tiszta szívből szerettem.

Amikor az őszi szellő elsodorja a sárguló levelet,
Nem halljátok már dobogni, az én árva, az én megtört szívemet.
Akkor csendben vigyetek ki, hisz úgysem szeret engem senki,
Majd, mikor az őszi szellő elsodorja a sárguló levele

Minden piros

Minden piros, fehér rózsát neki vittem,
A világon egyedül csak neki hittem,
Mégis elment messze tőlem,
Elvitte a szívemből a sok-sok nótát
Elvitte a sok-sok piros, fehér rózsát.
Piros rózsa, fehér rózsa
Mondjátok, meg mi van véle, mi hír róla.

Most már bizony szegény vagyok, semmim sincsen,
Csak pár hervadt rózsaszirom minden kincsem.
Nem maradt más csak egy álom,
Álmaimban gyakran látom halvány arcát,
Meg azt a sok-sok piros, fehér rózsát,
Piros rózsa, fehér rózsa
Csak egy szál is jut-e majd a koporsómra

Az, akinek bánata van

Az, akinek bánata van, minden reggel könnyes szemmel ébred...
Én is azért sírok annyit, mert feledni sose tudlak téged.
Felcsendül a hangod bennem, azt hiszem, hogy itt vagy velem
Hosszú éjszakákon.
Pedig csak a képzeletem röpít feléd színes lepkeszárnyon.

Hulldogálnak a hó pelyhek, körülöttem megdermed az élet...
S én még most is azt hiszem, hogy az új tavasz visszahoz majd téged.
/:De te nem jössz vissza többé, nem nyílik több virág nékem
Odakünn a réten.
Boldogságra vágytam egyszer, mégis csak a bánat jutott nékem


Ünnepnap van nékünk mikor el jössz hozzánk

Ünnepnap van nékünk, mikor eljössz hozzánk,
Ami földi jó van, mindent eléd hoznánk.
Jó anyám is, én is, szeretettel várunk,
Nagy ünnep az nékünk, mikor itt vagy nálunk.

Ünnep van nálunk, de még nagyobb volna,
Ha eljönnél vélem egyszer a templomba.
Hogyha itt maradnál örökre minálunk,
Boldogság tanyája lenne kicsi házunk

Nem fáj az én szívem többé

Nem fáj, az én szívem többé mikor mással látlak
Érzi szívem, hogy feledni soha nem tudnálak
Félre állok, az utadból hisz jól tudom másnak vagy a párja
Én meg csak úgy csendben sírok mintha nem is fájna.

Jaj de nagyon boldog voltam, míg itt voltál nálam
Amikor én csókoltam a te szádat elmúlt minden elveszett már
Elmúlt, mint egy gyönyörű szép álom
Keresem, a boldogságot sehol se találom.


Száll az árva madár őszi fellegekben

Száll az árva madár őszi fellegekben,
Lila krizantémok nyílnak a kertemben.
Bánatos virágok, de sok könnyet látnak,
Mert nekem a szívem jobban fáj, mint másnak.

Voltak sokan, akik engem is szerettek,
De még többen azok, akik elfeledtek.
/:Szemedben már csak az emlék könnye csillog,
Titeket szeretlek lila krizantémok.:/


Lefutott egy csillag

Lefutott egy csillag , utána száz másik a fekete égről.
Lehullott egy könnycsepp utána száz másik a rózsám szeméből.
Ki tudja azt mi az oka, hogy az égről lehullnak a csillagok.
De amiért könnycsepp hullott, annak oka én vagyok, egyedül csak én vagyok.

Hull az eső csendben, nyárt sirató ősszel a széles határra.
Nincs aki a lelkem igaz szeretettel a szívébe zárja.
/:De amiért könnycsepp hullót annak oka én vagyok
Egyedül csak én vagyok.:/


Alkonyodik a faluba hullanak a fehér akácvirágok

Alkonyodik a faluba hullanak a fehér akácvirágok
El jössz-e még oda babám ott ahol a fehér akác virágzik
Ősz volt, hogy meg szerettelek szép tavasz hogy elváltunk örökre
Elválásunk rá van írva minden egyes fehér akác levélre

Nem téged siratlak, nem te érted fáj a szívem örökké
Egyetlen egy kisfiamért kit nem tudok elfeledni soha sem
Két szép szemét most is látom, szüntelenül mindig haza vágyom
Este mikor lepihenek két szememre nem jön alom.


Öreg prímás, tégy hangfogót

Öreg prímás, tégy hangfogót
hegedűdnek mind a négy húrjára,
Talán már csak te emlékszel
édesapám kedves nótájára...
Valamikor hányszor húztad,
cifrázgattad fehér asztalánál...
Muzsikáltad békítőnek,
hajnaltájban anyám ablakánál.

Azt a nótát húzd most nékem,
olyan csendben, hogy csak szívem hallja...
Széles kedvét, boldogságát,
valakinek nehogy megzavarja!
És ha lassan végére érsz,
koccints vélem erre a nótára:
Öreg prímás, ugye nem bűn,
hogyha néha könny hull a pohárba?


Könnyek nélkül élni könnyebb, tűnjön el a bánat!

Könnyek nélkül élni könnyebb, tűnjön el a bánat!
De jó is, ha az embernek vidám kedve támad.
Ha valaki ölelheti a hűséges párját,
Aki mindig hazavárja, aki mellett megtalálja, igaz boldogságát.

Ha engem is megkedvelne ez a bolond élet,
Lépteidet felém hozná, s nekem adna téged,
/: Soha többé nem dalolnék fájó szerelemről,
Könnyek nélkül élni könnyebb, letörölnék minden könnyet
égő két szememről.:/

Azt a fehér rózsát

Azt a fehér rózsát te ültetted nékem,
Azt a fehér rózsát tövestől kitépem.
Vadul szívtelenül taposom a sárba
És azután sírva leborulok rája.

Azt a fehér rózsát nem küldöm én vissza,
Az a fehér rózsa könnyemtől lesz tiszta.
Az árva legénynek rózsája is árva,
Az a fehér rózsa velem hull a sárba

Zúg az őszi szél

Miért van az, hogy gondolatban mindig nálad járok?
Hogy lehetnék újra boldog, mért fájnak az álmok?
Zúg az őszi szél, sír a falevél,
Szerelemről, boldogságról, csókokról mesél.

Tudom jól, hogy új tavaszra mindhiába várok,
Az a tavasz, ami elmúlt, nem hoz több virágot.
Zúg az őszi szél, sír a falevél,
Szerelemről, boldogságról, csókokról mesél.

Ami szép volt, mint falevél hullt a hervadásba,
Nem maradt más, csak a szívem fájó dobbanása.
Zúg az őszi szél, sír a falevél,
Boldogságunk szép emléke bennem újra él.

A világon az az árva

A világon az az árva, akit elhagy a babája, hűtlenül.
Nekem is volt, kit szerettem, mégis itt hagyott a hűtlen egyedül.
Nincs annyi csepp a tengerben, sem az égen a felhőkben nem is volt,
Hej, amennyit én már sírtam, ahány könnyet elhullattam, amíg volt.

Bánatos a falu népe, a legszebb lány kiterítve mosolyog.
Én pediglen rabbilincsben a faluház tömlöcében zokogok.
Nem voltam én rabló soha, csak a sorsom volt mostoha, kegyetlen.
Elszenvedni nem bírtam már, hogy a babám nem énrám vár, a hűtlen.



Az én bánatom már

Az én bánatom már nagyon csöndes bánat
Rég nem láttak sírni mikor muzsikálnak
Vágyaim már régen megpihenni tértek
Megtanultam hogy kell elfeledni téged
Csak ne járnál vissza álmaimba éjjel
Csak ősz sose lenne dértől ezüst színű hulló levelekkel

Tavasz hozott téged, az ősz vitt el messze
Búcsú kézfogásra jöttél el egy este
Az arcodra hulló könnyek között néztem
Mintha mi se fájna olyan könnyen mész el
Én meg itt maradtam vágyaimmal csendben
Megkeresni téged síró szellők szárnyán szálló levelekkel

Vannak égő, fájó könnyek

Vannak égő, fájó könnyek, amik nem a szemből jönnek.
De azoknál jobban égnek, jobban fájnak szívet tépnek.
Azt a könnyet nem is látják, azt az embert nem is szánják.
Az ilyennek az a híre, nem tud sírni jól a szíve.

A fájdalmat jobban érzi, akiknél a szív így vérzik.
Százszor inkább fáj a bánat, bú és panasz jobban támad.
/:Akkor inkább az a másik, jobb ha a szem könnyben ázik.
Mint, hogy benn a lélek mélyén, megszakad egy húr a végén.:/

Ásít az ég vihar készül

Ásít az ég vihar készül a pusztán
Ja de messze lakik ide a rózsám!
Furulyaszó nem hallatszik hozzája,
Égi madár elviszi más határba

Adjál uram csendes esőt a rétre,
Napsütést a búzatenger ölére
Este pedig sok csillagot az égre
Így hallik a furulyaszó messzire.


Azt hittem, hogy minden könnyem

Azt hittem, hogy minden könnyem-elsírtam már érted.
Elsírt könnyek, mint a holtak, vissza sose térnek.
Ezüst szavú kacagásod ködbe veszett régen.
Mint mikor a vándor darvak eltűnnek a szürke őszi égen.

Amikor egy asszony elhagy, elhagyott az élet.
Lelked tüze, ifjúságod minden semmivé lesz.
/:Úgy maradsz, mint a szedett fa, amikor az őszi szelek jönnek.
És a nagy-nagy árvaságban nem kísér el senki csak a könnyed.:/



Azért csillag, hogy ragyogjon

Azért csillag, hogy ragyogjon,
Azért asszony, hogy megcsaljon.
Azért jöttem a világra,

Hogy bolonduljak utána, utána.
Azért erdő, hogy zöldelljen,
Azért vihar, hogy tördeljen.
/:Azért a szív, hogy dobogjon,
Bánatában megszakadjon, szakadjon.:/

Cigány vagyok

Cigány vagyok árok partján születtem,
Egy csillag sem ragyogott én felettem
Cigány vagyok sátor az én palotám,
Könnyes szemű cigány asszony az anyám.
Elmúlt az ősz, itt a hó,
Az lesz majd a síromon a takaró

A síromra ne boruljon senki sem,
Odalent már nem fog fájni semmi sem.
Ki vágyom a temetőbe pihenni,
Ahol a sír el fog mindent temetni

/:Azt mondják, hogy ott is van egy új élet,
Ott sem fogok mást szeretni, csak téged.:/

Balatoni nádasparton

Balatoni nádasparton, három vízirózsa,
Harminchárom pille szállt, egy jegenyére róla,
Könnyű szárnyuk úgy lebeg, a friss tavaszi szélben
Mint az anyám kendőjének, fehér csipke széle.

Hazamegyek édesanyám, haza nemsokára,
Hazamegyek, amikorra kinyílik, a mályva
Kis falumtól, hej de nagyon, nagyon távol estem,
Ha a szívem megállana, haza szállna lelkem

Megkondult a kecskeméti

Megkondult a kecskeméti öreg templom nagy harangja.
Fájó szívem majd meghasad, a rózsámat úgy siratja.
Kihallatszik a pusztára a nagy harang giling-galang.

Monostori zöld erdőben sírva fakad a vadgalamb.
Sirasd, sirasd kecskeméti öreg templom nagy harangja,
Monostori zöld erdőnek turbékoló vadgalambja.

/:Hullasd, hullasd leveledet te susogó ezüst nyárfa,
Sodord szellő a virágot, vidd a rózsám sírhalmára.:/

Ezüsttükrös kávéházban

Ezüsttükrös kávéházban üldögélek elmélázva, csöndesen.
Cigány húzza egy sarokba, egy másikban andalogva könnyezem.
Panaszkodnék, de nincs kinek, bánatomat nem érti meg senki sem.

Hej de
Gyere cigány, gyere, néked elmondok egy bús emléket csendesen.
S ha lelkeden által szűrted, vedd elő a hegedűdet, hadd szóljon.
A világon mennyi bú van, az mind ebben a négy húrban zokogjon.

/:Füstös, zenés kávéházba, hadd boruljon minden gyászba dalodra.
S aki ezt a nótát hallja, leboruljon az asztalra zokogva.:/



Eladtam egy pej csikót

Eladtam egy pej csikót, még ma éjjel el is ittam az árát,
Mivel a bor finom volt, eladom a másikat is, a sárgát.
Hogyha nem lesz paripám, eljárok én gyalog is a babámhoz,
Hogyha szeret igazán, így is, úgy is csak odahív magához.

Az én kedves kis babám azt súgta a minap is a fülembe,
Hogy ő sose a csikót, hanem mindig a gazdáját szerette.
Kalapált is a szívem, büszke vagyok az én kedves babámra,
Veszek neki ragyogó kalárist a patyolatos nyakára.

Estefelé a szomszédék Pistája

Estefelé a szomszédék Pistája
Odaült a házunk elé pipázva.
Hát, ahogy ült a kis padon,
Mit nem vett a csalafinta fejébe,

Aszongya, hogy üljek oda melléje.
Hallja! Mondok, ugyan mit nem akarna?
Még hogy oda mellé üljek a padra!
Az ég minden kincséért se
Ülök oda szégyenszemre melléje,
Ha már ülök, beülök az ölébe!


Egyetlenegy boldog percre

Egyetlenegy boldog percre mért kell annyit várni?
Mért kell a te ablakodnál álmodozva járni?
Az orgona virágzását, jaj, de búsan nézem,

Másnak jutnak boldog évek, én meg csak egy percet kérek,
Amit egyszer megálmodtam régen.
Egyetlenegy boldog percért, jaj, de megszenvedtem.
Temiattad boldogtalan, földönfutó lettem.

/:Mégis azt a boldog percet százszor visszasírom,
Ha még egyszer megcsókolnál, ha egy percig enyém volnál,
Nem bánnám, ha megásnák a sírom.:/


Elmegyek az életedből

Elmegyek az életedből, s meglátod, hogy a szememből
Nem csordul egy könnycsepp.
Elmegyek, hogy ne láss többé, légy te boldog mindörökké,
ha néked így könnyebb.

De, ha hosszú éjszakákon a szemedre nem jön álom,
s reám gondolsz mégis,
Ott valahol messze-messze, én se hunyom a szemem le
s felzokogok én is.

Szertefoszlott minden álom, keresem, de nem találom,
ki a hibás benne?
Én is tudom, te is érzed, ez a sorsunk, ez a végzet,
másképp, hogy is lenne.

/:Jöjjön hát az Isten veled, nyújtsd felém a kis kezedet
egyszer utoljára,
Felejtsd el, hogy szerettelek, s ne érezd, hogy a lelkemet
csókolom reája.:/

 Én nálam boldog óra

Énnálam egy boldog óra nagyon ritka vendég
Mintha minden földi jóból kitagadott lennék
Életemben nem volt nékem egy szép boldog percem
Mert a legszebb virágokat is mindig másnak szedtem

Másét soha nem kívántam másét sose kértem
A rózsából mégis csak a tövis jutott nékem
A boldogság útján én még sose tudtam járni
Én nékem az életemben nem sikerült semmi

Hullanak már a levelek vége, van a nyárnak
Bánatimat elsírom a hervadó határnak
Elfeledem forró csókját, a rózsát egy szálig
De a szívem mindegyre csak teutánad, vágyik

Vándorfelhők fenn az égen

Vándorfelhők fenn az égen, ha majd egyszer kis falumhoz értek,
Álljatok meg az alvégen, édesanyám házát keressétek.
Ott ahol a vén eperfa halkan sóhajt fel az éjszakába',
Vándorfelhők ott van az én édesanyám nádfedeles háza.

Szóljatok be az ablakon, mondjátok, hogy hírt hoztok felőlem,
Mondjátok, hogy ne búsuljon, jól megy sorom, mióta eljöttem,

Ne tudja meg, hogy a sorsom, az életem keserűség, bánat,
Ne hulljon a könnye értem, fehér hajú, édes jó anyámnak.

Szeretem a kertet, mely a házad körül virul

Szeretem a kertet, mely a házad körül virul,
Szeretem a selymet, mely a derekadhoz simul.
Szeretem az ablakodba integető virágot,
De szeretném megölelni mindenestül,
(körülötted) én az egész világot.

Szeretem a Holdat, mely a fejed fölött ragyog,
Szeretem az Istent, aki téged nekem adott.
Szeretnék a lábad elé szórni minden virágot,
De szeretném, (úgy, ahogy van) neked adni
Mindenestül ezt az egész világot

Ez a legény, most kezd nékem tetszeni

Ez a legény, most kezd nékem tetszeni,
De szeretnék véle szívet cserélni!
Megmondanám, hogy vigyázzon a szívére,
El találom lopni, el találom csalni tőle cserébe.

Nem vagyunk mi boldogságra teremtve,
Váljunk el és legyen minden feledve!
Csak még egyszer nézhetnék a szemébe,
Kiolvasnám belőle, hogy szeret-e vagy elfelejtett örökre

Gyere haza kincsem

Gyere haza kincsem, ne hagyj már el engem,
Ne tűrd már a könnyet szomorú szememben.
Hagyjuk a haragot, meg a büszkeséget,
Hisz te sírsz utánam, s én meghalok érted.

Az apád ezt mondja, az anyád azt mondja,
Az egész világnak mivelünk van gondja.
/:Kicsi kapunk előtt, majd elhallgat minden,
Csak te gyere haza, gyere haza, kincsem.:/

Harmatos a kukorica levele

Harmatos a kukorica levele,
Bárcsak engem egy szép legény elvenne,
Nem bánnám, ha minden nap is megverne,
Csak a nevem kis menyecske lehetne.

Kiöntött a Tisza vize messzire,
Valamennyi kislány volt, mind elvitte.
Fogja ki hát mindenki a magáét,
Ne szeresse soha senki a másét.

Ha elmegyek nemsokára messzire

Ha elmegyek nemsokára messzire,
Kedves rózsám, jutok-e majd eszedbe?
Gondolsz-e rám a távolban néha-néha szép kedvesem,
Vagy elfeledsz, úgy elfeledsz,
Mintha nem is láttál volna sohasem.

Ezt kérdeztem a rózsámtól, nem felelt,
Csak liliom két karjával átölelt.
/:Keserű könny, meg édes csók hullt az arcomra szüntelen,
A könny, a csók, mind azt mondta,
Nem feledlek, nem feledlek sohasem.:/

Galambszívet örököltem az édesanyámtól

Galambszívet örököltem az édesanyámtól,
A szép dalos nótás kedvet az édesapámtól.
Ők neveltek, tanítottak minden szépre, jóra,
Fehér lelkű kis galambom szerelemre csókra.

Megbecsülöm édesapám, anyám örökségét,
Szívem mélyén őrizgetem szerelmem hűségét.
Az én édes kicsi párom hasonlít anyámra,
Én pedig a nótás kedvű édes, jó apámra.

Gyere Bodri kutyám

Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat,
Megcsaltak bennünket, kövesd a gazdádat.
Téged bottal vertek, engem kacagással:
Gyere Bodri, majd csak megleszünk egymással.

Megyünk egymás mellett, mintha nem ismernél
Mintha minden jóból kitagadott lennél
Sír a föld alattunk, reszket a falevél
Elmúlt a gyöngy élet, nem jön vissza többé

Egymás mellett megyünk, mint két kivert kutya,
Mért bántak így velünk, egyikünk se tudja.
Ne könnyezz, jó pajtás, menjünk csak előre...
Majd csak megpihenünk, kinn a temetőbe'.

Hamvas fehér arcod

Hamvas fehér arcod, mióta nem látom,
Úgy érzem hiába élek a világon.
Este, ha lefekszem, gyűrött párnám senki meg nem igazítja,
Szőke hajam, kócos hajam, nincsen aki lesimítsa.

Álmomban az arcod megjelent előttem,
Fekete hajadból puha párnát szőttem.
/:Kacagott a lelkem, sose volt még ilyen csodás, boldog álmom,
Mégis, mikor felébredtem, könny csillogott a párnámon.:/


Hová viszi az őszi szél 

Hová viszi az őszi szél azt a sok-sok felleget,
Hová sodor engem a sors,hogyha tőled elmegyek,
Lesz-e más ki megölel majd,s hozzám simul reszketőn?
Lesz-e más ki könny hullajtva megvarrja a szemfedőm?
Megvarrja a szemfedőm...

Messze viszi az őszi szél azt a sok-sok felleget,
Sohase várj engem vissza,hogyha egyszer elmegyek,
/:Ne üzenjél,ne is írjál,úgyse jön rá felelet,
Hisz a szél se hozza vissza azt az elvitt felleget,
Azt az elvitt felleget.:

Holló lovam lába nyomát 

Holló lovam lába nyomát két csendbiztos, kilenc pandúr járja,
Jöttömét a tömlöctartó Szögedében réges-régen várja.
Ott hagytam a böcsületet, kirúgták a földet is alólam...
Pedig, pedig valamikor, fehér hajú öregasszony
Egyetlenegy reménysége voltam.

Ha felkötnek, ha meghalok, nem kísér ki az utamra senki,
Nem visznek a temetőbe, árokparton fogok megpihenni.
/:Nem lesz virág a síromon, nem hull reám szentelt föld göröngye...
Csak egy szegény ráncos arcú, fehér hajú öregasszony
Titkon ejtett, lopva hullott könnye.:/

Házam ereszére 

Házam ereszére rászállott egy árván maradt fecske,
Búsan csicseregte, hogy a párját régen elvesztette.
Elhagyott madárnak kerül párja,
erdőt-mezőt újra vígan járja.
Hej, de nem kerül meg
az én párom, árva vagyok, árva.

Csalfa, barna babám, ha én téged feledni tudnálak,
Nem sajogna érted az én szívem, nem fájna utánad.
Fáj a szegény szívem, nagyon beteg,
Rózsám, a te csókod gyógyítsa meg,
Jöjj hát vissza hozzám,
kis angyalom, az Isten áldjon meg.

Gyere velem az erdőbe

Gyere velem az erdőbe kék ibolyát szedni,
Oda, hol a rigó fészkel, nem is olyan messzi,
Ott a csöndes lombsuttogás, rigófütty elmondja,
Hogy a te két szép szemednek,
szerelmednek vagyok a bolondja.

Mikor onnan visszatérünk, megrakva virággal,
Tudom, érzem, nem cserélünk az egész világal.
Mert ott, ahol senki se lát, csak az a jó Isten:
Megsúgod, hogy te is szeretsz,
s enyém leszel édes, drága kincsem.

Gyalogutak, dűlőutak

Gyalogutak, dűlőutak messze visznek a határba,
Ahol a sok dalos madár szerelmesen párját várja.
Ott, ahol a rét virága hajnalonként szirmát bontja,
Madárének, virágillat szíveinket egybefonja.

Zeng az erdő, zöld a mező, virág nyílik, ahol járunk.
Szerelemmel, boldogsággal, igaz útra rátalálunk.
/:Jöhet ború, jöhet vihar, sodorhatnak hideg szelek,
Akármerre visz a sorsom, a szívem csak téged szeret.:/

Felhőtlen csillagtalan esten

Felhőtlen csillagtalan esten,
Meg állok az ablakodnál kedvesem.
Felnézek rá addig, amíg

könnybe lábad a szemem, a két szemem
Aztán szépen odább megyek, szomorúan
egykedvűen, csendesen.
Hogy el csitult az a hangos fájdalom,
Amióta nem láttalak angyalom.

Panasz sincs már a lelkemben,
Csak úgy titkon néha-néha könnyezem,
Meg tanultam odább menni,
Egykedvűen, szomorúan, csöndese.

Hazudik a muzsikaszó

Megesküszöm az Istenre, nem igaz, hogy láttalak,
Nem igaz, hogy csókos ajakkal olyan sokszor vártalak!
Nem igaz a könny s a bánat, melyben érted élek,
Hazudik a muzsikaszó, bolondság az élet.

De majd egyszer téli estén, valamikor sokára,
Felzokog a te lelked is a cigány muzsikára.
Elkoptatott régi nótát húz a cigány néked,
Akkor szakad meg a szívem, szegény szívem érted!

HULL A LEVÉL A VIRÁGRÓL...

Hull a levél a virágról,
Elválok én a babámtól.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!

Sárgul a hold az ég alján,
Mind a kettőnk oly halovány.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!

Harmat hull a száraz ágra,
Könnyek hullanak orcánkra.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!

Lesz még virág a rózsafán,
Egymást még mi is látjuk tán.
Isten hozzád, édes,
Isten hozzád, kedves
Galambocskám!

Írt a babám

Írt a babám tegnapelőtt egy szerelmes levelet.
Azt írta,hogy menjek haza,szabadságra,ha lehet.
/:Mennék én,de a hadnagyúr nem ereszt,
Most töltöm ki érted babám az egyest.
Holnapután,váltás után megyek haza egyenest.:/

Őrmester úr adja ki a civil ruhám,egyebem,
Állítsa ki két év után szabadságos levelem.
/:Nem kell már a menázsi sem én nékem,
Lesz majd annál,sokkal különb ebédem.
Vár a babám,csókkal reám odahaza Perényben.:/

Kint lakom én Kis perjésen

Kint lakom én Kis perjésen
A pusztai karámba
Éjjel-nappal mást sem teszek
Gondolok a babámra
Hogyha minden sóhajtásom

Galambszárnyon kísérne
Galambok közt mehetnék a vasárnapi misére
A Perjés-i széles pusztát
Csak a mennyég köríti

Künn a pusztán a szűz gulyát
Bojtárgyerek téríti
A vihar is nekifekszik,
Hogy a lovát beérje
Fulladozva kap nyakán, a leng lobogó sörénybe.

Nem megyek én a templomba
Tisztelendő fő atyám
Mert akit én úgy szeretek
Az az enyém nem lesz már

Oda minden sóhajtásom
Elhagyott a kedvesem
Azóta nincs imádságom
Sem papom, sem Istenem.

Elmegyek mert kitagadtál,megcsaltad a szívemet.
Össze törted megtiportad,hűséges szerelmemet.
Lehet,hogy még te is csalódsz,megbánod a tettedet.
Izennél a szellők szárnyán s hívnál vissza,engemet.


Keresek egy csendes zugot

Keresek egy csendes zugot, rejtett zugot, ahol nem lát senki,
Ott szeretnék sok-sok fájó, sok szomorú dolgot elfeledni.
/:Ott szeretném elmondani halkan síró muzsikaszó mellett:
Volt egyszer egy boldogtalan, boldogtalan szegény ember,
Ki a földön senkinek sem kellett.:/

Keresek egy nyíló rózsát a borongós őszi napsütésben,
Keresek egy fán egy nevet, amit egyszer titkon belevéstem.
/:Ott szeretném elmondani sárgult levél zizegése mellett:
Volt egyszer egy boldogtalan, boldogtalan szegény ember,
Ki a földön senkinek sem kellett.:/

Keserű a borostyánfa levele

Keserű a borostyánfa levele.
Még keserűbb az én rózsám szerelme.
Elfelejtenék minden bút és bánatot.
Hej csak azt nem, hogy a rózsám elhagyott.

Dér csillog a borostyánfa levelén.
Mind azt kérdi ki babája vagyok én.
/:Nem mondom meg senki ember fiának.
Csak annak a jó Istennek magának.:/


Ketten vagytok a szívemben

Ketten vagytok a szívemben:te meg a búbánat.
Gyere vissza, így egyedül meghalok utánad.
Nincs már büszkeségem, nem tudok csak sírni-ríni,

Szeretnélek rimánkodva újra visszahívni.
Ha visszajössz, a szívemre borulj ide szótlan,
Ami ott él a lelkedben, mondjad el egy csókban.
/:Elfelejtek sírni, újra éled szívem, lelkem,

Gyere vissza, gyere vissza egyetlen szerelmem.:/
Körül csillagos az ég
Körül csillagos az ég, majd eszedbe jutok még,
De már akkor késő lesz,

/:De már akkor késő lesz, mert a szívem másé lesz.:/
Sűrű erdőbe jártam, csillaghullást is láttam,
Lehullott a csillagom.
/:Lehullott a csillagom, elhagyott a galambom.:/

Leszállt a csendes éj

Leszállt a csendes éj, alszik a város, aludj hát te is, fiam.
Feletted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.
Búcsúzóul most a karod kitárod, úgy suttogsz jó éjszakát.
Amíg a tündérek országát járod,apád majd vigyáz reád.

Te vagy az életem minden reménye, te vagy az élet nekem.
Add hát a kis kezed apád kezébe, s álmodjál, szép gyermekem.
Álmodban hallgass majd tündérmeséket, hallgasd a szívem szavát,
Szeress úgy engemet,mint ahogy én téged, kis fiam jó éjszakát!

Ha majd az utadon virágok nyílnak,
Akkor is törődj velem.
Én mindig szeretlek, várok rád, hívlak,
Gondolj rám, szép gyermekem.

Mikor majd utamnak végére értem,
Mondd ki a búcsú szavát.
Köszönj el apádtól, mint egykor régen,
Pihenj meg, jó éjszakát.

Megugrattak Hortobágyon

Megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót
Ellopták a szeretőmet, azt se tudom, hogy ki volt
Én Istenem a csikómat, szeretőmet ellopták
De a búmat, bánatomat mindörökre itt hagyták
Megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót

Kanyarítok még magamnak valahonnan egy csikót
Lehet szebb is, lehet jobb is, mint amilyen eddig volt
Hogyha azon hét vármegyét, hét országot bejárom
Szebb szeretőt, hűbb szeretőt magamnak nem találok
Megugrattak Hortobágyon a karámból egy csikót

Sűrű felhő könnye  hull a Hortobágyi pusztára,
Megtaláltam a csíkom a Dorozsmai vásárba,
A szeretőm is megleltem, más ölelte karjába
Úgy vittek el megkötözve vármegye házára,
sűrű felhő könnye hull a Hortobágyi pusztára.

Mandulafa, mandulafa

Mandulafa, mandulafa, de kevés a virág rajta.
Sárgul, hervad a levele, hervadozom én is vele,
Hervadozom, hervadozom én is véle.
Kiszáradt a mandulafám, vágasd ki hát csalfa babám!
Szép simára gyalultasd meg, koporsómnak csináltasd meg,
Koporsómnak, koporsómnak csináltasd meg.

Mint galamb a tiszta búzát

Mint galamb a tiszta búzát, úgy szeretlek téged.
Sem aranyért sem gyémántért, sem az egész nagy világért
el nem cserélnélek.
Csillogóbb a hajad szála, mint a napnak száz sugára,
de mit ér ez nékem
A szívedet másnak adtad, csak messziről csodálhatlak,
mint egy fényes csillagot az égen.

Amióta másé lettél, csak álmaimban látlak.
Álmaimban felkereslek, úgy suttogom hogy szeretlek
s karjaimba zárlak.
Úgy ölellek, úgy csókollak, mintha tudnám jön a holnap,
hogy elvigyen tőlem.

Hazudik az édes álom, nem lesz nékem boldogságom,
csak odalent, odalent a földben
Mikor eszembe jutsz
Mikor eszembe jutsz,mintha tavasz volna,
Az orgonabokor,mintha rám hajolna.

Ringós ága bogán koszorús füzérrel,lila bokrétával...
Mikor eszembe jutsz,tele van a lelkem
Tavasz melegével,mámoros illatú orgonavirággal.
Mikor eszembe jutsz,mintha felhő járna,

Fekete borulás május éjszakába.
/:Frissen hantolt sírra,orgona hull,lassú csöndes hervadással.
Mikor eszembe jutsz,tele van a lelkem
Koszorú illatú,színtelen,vértelen orgonavirággal.:/

Nótás kedvű volt az apám

Nótás kedvű volt az apám,
Átmulatott sok éjszakát.
Nem sajnálta rá a napot,
Kettőt-hármat összetoldott.

De még azt is megduplázta,
Ha az anyám megdorgálta,
Ha a cigány rosszul játszott,
A hegedűbe belevágott.

Nótás kedvű édesapám,
Réges-régen nem dalol már:
A szívemet bánat rágja,
Egy-egy kedves nótájára.

Az lett a sok nóta vége,
Kint nyugszik a temetőbe',
Dalos ajkú kis madárka,
Szállj az apám fejfájára!

Visszajött a kis madárka,
Friss virággal a szájában.
Azt dalolta, azt mesélte,
Apám sírhalmáról tépte.

/:Odalent a magyar nóta,
Virágot hajt évek óta,
Mindig friss nő a nyomába,
Ha felcsendül a nótája.:/

Nyíló búzavirág

Nyíló búzavirág volt a szemed kékje
Úgy tekintettem rá mint a kéklő égre.
Hajad búzatenger, piros pipacsvirág, olyan volt az ajkad
De azt a szőkeséget, azt szerettem mégis legjobban terajtad.

Miért is tud minden egyszerre elmúlni
Miért kezd ősszel a virág szirma hullni.
/:Csak hajad lett fehér, szemed kékje régi, piros is az ajkad
Ezt a fehérséget, most ezt szeretem mégis legjobban terajtad.:/

Ne szidjatok soha engem

Ne szidjatok soha engem, még a szidást sem érdemlem,
nem tudok más lenni,
Mert akinek a szíve fáj, s hajnalban is mulatni jár,
nem lesz abból semmi.
Szeretem a cigányzenét, az italból sosem elég,

Rohanok a végső sötét, elmúlás elébe,
Éjszakáról éjszakára, elhúzatom a csárdában, vége van már vége.
Akkor sirassatok engem, ha majd egyszer a szívemben,
elfogytak a nóták,

Szomorú lesz oly kietlen, mint egy sivár őszi kertben,
 a hervadó rózsák.
/:Hadd menjek én feledőbe, vigyetek a temetőbe,
Véssétek egy szürke kőbe, ezt a csekély pár szót,
Volt egyszer egy életvidám, dalos ajkú nótás leány, kár volt érte kár volt:/

Némuljon el a hegedű

Némuljon el a hegedű, madár se daloljon!
Boruljon be az égbolt is, csillag se ragyogjon!
Boruljon el, merüljön el búbánatba minden e világon:
Beteg az én kis galambom,
Oda van a boldogságom, drága gyöngyvirágom.

Szellő, szellő, gyenge szellő! súgd meg a madárnak,
Susogd el a patak partján minden kis virágnak,
Mondd el minden, súgd el minden falevélnek a szomorúságom:
Beteg az én kis galambom,
Oda van a boldogságom, drága gyöngyvirágom.